Adarthador megrökönyödve a herceg szavaitól fordult vissza Hirvaerhez. Arcán a döbbenet lett úrrá, mit azon nyomban a megvetés és a szigorú gőg váltott fel.

- Még hogy engedélyt és áldást adsz rájuk?! Hát a te eszedet is megmérgezte a mámor? Hogy lehetsz ily ostoba? Nem látod, hogy mi folyik itt?!

- Pontosan látom. S ha majd gőgöd alábbhagy, megláthatod te is lányod szemében azt a nemesi tisztaságot, azt az igaz szerelmet, mit én már rég megláttam fiam szemeinek ragyogásában.

   Válaszolt Ernil Hirvaer Adarthador becsmérlő szavaira. Mire a vén virágtündér még inkább felbőszült. Berenion és Cuiliel szorosan átölelve egymást várták, mi lesz szerelmük sorsa, bár tudták jól, bármit hozzon is e beszélgetés szüleik közt, ők sosem hagyják majd el egymást.

- Tüstént távozzatok! Nyomban hagyjátok el Imlothrisst…

Eme kemény szavakkal ment Adarthador a két szerelmes tündér felé, majd erőnek erejével szakította el őket egymástól.

- De lányom itt marad! Én nem leszek oly eszement bolond, mint eme ifjú apja, ki megtűri, s áldásával oltalmazza ezt az eltorzult érzelmet két ellentétes kaszt között!

   Cuiliel ekkor már nem tudta visszafolyatni könnyeit, és sírni kezdett. Keserve zokogás közepette rogyott térdre. Fejét lehajtva lágy barna fürtjei eltakarták arcát, s csak könnycseppjei látszódtak miként arcáról lehullva, az őt övező virágok szirmain harmattá váltak. Berenion kitépte karját Adarthador kezének kemény szorításából és odafutott Cuilielhez. Átölelte, fejét mellkasához szorítva simogatta. Ekképp próbálva megnyugtatni zokogó szerelmét. Ezt látva mindenki meghatódott és sajnálni kezdte Cuilielt és Bereniont, átérezve helyzetüket, egyetlen tündért kivéve. Majd az ifjú tündérfi felemelte a tündérlány fejét, mélyen a szemébe nézett csillogón szikrázó szemeivel s csak ennyit szólt:

- Sosem hagylak el, mert szeretlek…