MENÜ
   Ez egy rövidke részlet a Nesielis című regényemnek első epizódjából, amely Az út megkezdődik címet viseli. Minden kedves olvasónak jó olvasást és kellemes szórakozást valamint időtöltést kívánok! Továbbá kérnék minden kritikusszemű látogatót, hogy nyílvánítsák ki véleményüket a vendégkönyvben...
 
Ernil Berenion Hirvaer
 
 
 
 
 

Vöröslőn izzó, zöldes árnyú fény

 
   Az est sötét fátyla már leszállóban volt, s a szürkület kezdett homályba borítani mindent, mikor a három útitárs útnak indult végzetesnek tűnő küldetésük irányába. Niben, ahogy azt Akatra kérte tőle, az általa ismert legrejtettebb kitaposatlan ösvényen vezette Dimetriont, míg Melethro felettük nesztelen libbent, ide-oda cikázón vitorlázva a fák ágairól törzseire, kémlelve az előttük égig nyújtózó óriásokkal tarkított tájat, nehogy egy céljuk elvesztéséhez vezető ork őrjáratba botoljanak. Útirányukat nem volt nehéz meghatározni, pedig az éj már jócskán köréjük szőtte sötét és átláthatatlan fellegét. A feldúlt falú halovány parázsló romjai elhaló világosságot hasítottak a fák törzsei között. Ezeket a fényszilánkokat követve értek egyre közelebb és közelebb ocsmány ellenségeik, általuk feltételezett táborához, és csak remélni tudták, hogy észrevétlen bukkannak majd rá arra, és az orkok közül egy sem neszeli meg aztán jelenlétük. Ahogy a Niben által ismert rejtett járás vonalán haladtak a cserjék közt, Melethro az ösvény bal oldalán élénken pislákoló vöröses, ám a zöld árnyalataiba is átnyúló fényre lett figyelmes a magasból. Ez a jelenség a távolban oly észrevehetetlennek tűnt, mint elaludt gyertya kanócában még izzó, füstben megbúvó parazsacska. Ő is csak véletlen vette észre a fura színű fényt. A bozótost járó útitársai viszont, a gallyak takarásában, még ha nagyon figyelnek sem pillanthatták volna meg. Szertelen könnyedséggel, hangtalan, egyetlen szárnycsapás nélkül suhant le Niben és Dimetrion közé. Kikre szó mi szó, ezen mutatványával alaposan rá is ijesztett.

- Hogy hullna ki minden tollad! Hogy kopasztana meg az öregkor, te madárszerzet! - susmorgott bajsza alatt morgolódva Niben, midőn sikerült felocsúdnia ijedelméből - Tán kísérő nélkül akarsz továbbhaladni? - szólt fújtatva, miközben kezével mellkasát simogatta szíve nyugtatásaképp - A frász tört rám hírtelen! Cseppet sem kedvelem, ha lopódzás közben támadó sólyomként csap le mellettem egy thoradán szárnyas! Mindig úgy érzem magam, mint egy rétpocok, akire épp vadásznak.

- Termetre tán nem is oly nagy a különbség - súgta oda Melethro gúnyos grimasszal az aprónépnek -, nemde manóuram - s azzal csúfolódása, szeme sarkának ráncáig kúszott mosollyal párosult -, apró Niben?

- Te szemte… - szólalt volna fel helyzetükhöz mérten, túlzottan is hangos, ércesen zúgó hanggal Niben, de Dimetrion hírtelen, egy szemvillanás alatt befogta a manó nagyot szóló száját, s éles rendreutasító tekintettel, csendre intette.

- Csendesebben legyen morcos manóuraságod! - pisszegte Dimetrion - Nem akarjuk ugye felhívni a figyelmét egyetlen őrjáratnak sem, bozótban lapuló pocokmértű csapatunkra. Mert ugyebár kellemetlen lenne, ha egy orkhorda lenne az a bizonyos lecsapó fenevad…        …Nemde?!

- Igaza van az ifjúnak! Van ennél fontosabb dolgunk is, és gondolom, a földhöz ragadt, talaj közeli manószemek nem látnak túl a bozótoson. Épp ezért jó a „thoradán szárnyas” segítsége - nézett le Melethro fennhéjázva Nibenre -, hisz lehetséges, olyasmire bukkant, mit ti nem is vennétek észre ide lentről. Valószínűnek tartom, hogy rábukkantunk ellenségünk éjszakai táborhelyére.

- Az orkok készítenének belőled szárnyas-vagdaltat! - mormogta szakállát tépve, ajkait harapva, kissé érthetetlenül Niben, ki még mindig az imént elhangzottakon morgolódott, majd vett egy mély levegőt, sóhajtott egy nagyot és már a többiek számára is érhető módon megkérdezte - Aztán mitől vagy te ilyen biztos ebben? Az orkok csak abból az irányból jöhetnek, hisz attól a felperzselt falutól erre vezet az út el, egyenest az Óriástölgy-csarnokig. Már megint felvágsz, és megjegyzéseket teszel a méreteimre - s Melethrot utánozva, kifigurázva őt így folytatta - „a földhöz ragadt, talaj közeli manószemek nem látnak túl a bozótoson”. Ezt én nem tűrőm tovább te…

- Pszt! Niben! Ki manók közt a legmagasabbak közül sarjadtál e világra - hallgattatta el Dimetrion, egy amolyan zaklatottságát csillapítandó, dicsérő jellegű gesztussal a sértődött aprónépet, remélve, hogy ezzel helyrebillentheti Niben nem éppen eltörpülő, ám igencsak megbántott önérzetét -, hagyd, kérlek, had mondja végig.

- Amint fenn a magasból kémleltem az előttünk lévő, még meg nem tett utat, a csapás bal oldalán, vöröslő, zöldes árnyalatú fényre lettem figyelmes. - mutatott most már teljes komolysággal Melethro, az általa látottak irányába - Arra nincs már más falu, ahonnan világosság és fény szűrődhetne az erdő átláthatatlan éjébe, s őrjáratainkat is mind visszarendelte a vezér, nehogy akadályozzanak minket, főleg most, mikor lopva rontanánk az ellenre, a sötétből. Így, minden dolog arra enged következtetni, hogy a fény, mit láttam korántsem baráti, sokkal inkább ártó szándékú.

- Igazad lehet Melethro! - mondta helyeslőn Dimetrion - Bár nem tudom, ennek a hírnek örüljek e, avagy se.

- Hacsak a sas szeme nem káprázik az éjsötétjében, akkor tényleg igaz lehet a thoradán sejtése. - szólalt fel Niben.

- Megvizsgáljuk a helyet. Majd meglátjuk, mit is rejt az erdő arrafelé. Vezess oda minket!

   Azon nyomban elindultak a titokzatos vöröses fény irányába. S csakúgy, mint azt előzőleg tették, most is a bozótosban próbáltak haladni, hogy amennyire csak lehet, rejtve legyenek az ártó szemek elől, hogy azok még csak véletlenül se fedezhessék fel ottlétüket. Az éjszaka már jócskán rájuk telepedett, és a Hold az égbolt közepéről erőltette megmaradt sarlója még pislákoló fényeit a sötétségbe.  Amint közeledtek, a hallottak alapján, most már biztosan tudták, a társaság, mely a titokzatos fény körött gyűlt össze, egyáltalán nem baráti. Ocsmány orkbeszéd törte meg az éjszaka csendjét, s az út ezen felétől a rejtőzködő társaság még óvatosabban osont. Lassacskán elérték a tábort. De ezt ők, csak onnan tudhatták ebben a szinte átláthatatlan feketeségben, hogy az őket vezető világosság egyre erőteljesebbé vált, és a tompa fényszilánkok akkorára gyarapodtak, hogy lassacskán tisztán láthatták egymást, valamint alakjuk már kezdett árnyékot vetni a cserjés avarában. A zajok és hangok oly közelinek tűntek, mintha mellettük szólalt volna fel egy-egy szörnyeteg, s közvetlenül a fülükbe ordított volna. Beleborzongtak annak a szörnyű valóságnak a felismerésébe, mi hírtelen beléjük hasított. Ők csupán hárman vannak, míg a már egész közeli ellenség hatalmas serege bármikor felfedezheti közeledtüket. A hátukon végigfutó borsódzást, csak fokozta az ótvaros, rothadt bűz, mi mindent körüllengett. Mintha dögfészekhez közelednének. Niben fejében, mikor meglátta Melethro bőrét - s bár hűvös volt az idő, mégsem emiatt rázta ki őt a hideg -, ismételten megfogalmazódott egy szarkasztikus gondolat: „Inkább Libafiak vagytok, semmint Sasfiak…” Persze ez csak gondolat maradt, és nem hagyta el ajkait soha ezen az éjjen. Hiszen őt is erősen hatalmába kerítette a rettegés és a félelem. Ugyanis az ilyen hordákról tudva levő, hogy fegyelmezetlenségük ellenére, harci tudásuk korántsem alábecsülendő. Különösen hírhedtek gonoszságukról, és kegyetlenségükről. Olyanok, akik nem ismerik, sőt egyenesen megvetik a nemes dolgokat. A parancsokat pedig, mit a foglyul ejtettek életben hagyását illetően kapnak, gyakorta erőszeretettel hágják át. S bár rendezetlen csatasorokban rohanják le ellenfeleiket - mi igen nagy zavart okoz az ellenük felvonult had felállásában is -, ha ezzel mégsem sikerülne megbontani csatasoraik szilárdságát, hát számbeli fölényük akkor is elősegítheti győzelmüket. Hadicselként csakis hitvány és komisz terveket ismernek. Ha nem támadják hátba ellenfeleiket, akkor csapdát állítanak nekik. Nem ismernek könyörületet. Az erényt és a kegyelmet, még csak hírből sem ismerik. Minden olyan dolog közel áll a szívükhöz, mi másból, kinek kicsit is érző szív dobog mellkasában, undort és gyűlöletet vált ki. Az ilyen, és ehhez hasonló dolgok éltetik őket, és kényszeres késztetést éreznek ezek elsajátítására, vagy épp eltulajdonítására. Tudásszomjuk kiolthatatlannak bizonyul, ha olyan dologról szereznek tudomást, mi bármilyen ármány véghezviteléhez hozzásegítheti őket. Így nem csoda hát, hogy az ilyen szálas, és deli harcosok is, mint Melethro, libabőrösek lesznek, ha akár csak egyetlen ilyen hitvány teremtmény is útjukat keresztezi.

   Mikor viszont Dimetrion, Niben, és Melethro a tábor közelébe ért, egy olyan kép tárult a szemük elé, mi mindenkit felháborított volna, hacsak nem ork az illető, hisz akkor ő is úgy viselkedne, mint azok, akiket ez a kis titkos csapat látott. A teljes tábor az elsöprő - ám igencsak galád és gyalázatos - győzelmet ünnepelte. Lakmároztak, tivornyáztak, akár a kocsmabéli aljanépek. Részegítő italuk - mit gyakran szomjoltó víz gyanánt ittak, és alapját rothadt gyümölcsök és zöldségek erjesztett, szűretlen leve szolgálta - néhányukat már mély álomba nyomta. Ám még mindig nagyon sok volt azok közül a szörnyetegek közül, akik két lábon támolyogva vállvetve egyik a másikát támogatva, vagy éppen négykézlábra ereszkedve is, de dalolászta vérforraló nótáját, mi így szólt:

 

„Gathroduli Sötét Urunk tervet eszelt gonoszat,

Hogyha ő fog uralkodni, elnyel mindent a moszat!

Békanyál kék kőbe vájva,

S üres lesz már minden vár ma.

A Sasfiak háznépére tüzet szór most vaskezünk,

S minek épít fészket fára, mit úgy is mi felperzselünk?

Ótvar emészt, bűze terjed,

Belengi a Tölgyfa termet…”

 

   Ekképp énekelgették fals hangjukon, gonosz tetteik énekét, miközben részleteket árultak el következő alávaló lépéseikről. Szó se róla, Melethrot igen felingerelte a dalban felzengő ármányok kegyetlensége, miket nemhogy csak rideg érzéketlenséggel, de az egészet végigélvezve hajtottak végre. Majdhogynem kitört a cserjésből, mi eddig oltalmat és rejtekhelyet nyújtott számukra. De Dimetrion vállára helyezte a kezét, hogy csillapítsa annak felgerjesztett dühét, és visszatartotta őt, nehogy meggondolatlanul cselekedjen jogos felindultságában.

   A tábor közepén egy hatalmas gúlaszerű rézöntvény állt, aminek vaskos fala alatt izzott a tábortűz. Hasonlatos volt egy óriás kályhához, vagy kohóhoz. A gúlaalak tetején egy ember nagyságú lyuk tátongott, miből olykor-olykor kikandikált egy-két lángnyelvecske, de nem amolyan picike, mint amekkorát a gyertyák öltögetnek, sokkal inkább akkora, mint amekkorát a sárkányok nyújtanak ki, vagy inkább gyújtanak méretes szájukból. Ennek a hatalmas lyuknak a fő célja a füst elvezetése volt, hogy az, szabadon távozhasson az ork-katlanból, mert így hívták ezt a monumentális szerkezetet. Fala a benne tomboló iszonyatos hőtől, perzselő izzásban volt. Ez volt az a tompa, vöröslőn pislákoló, zöldes fény, mire Melethro figyelmes lett. Az orkok olyan helyzetekben használták ezt a gúlaszerű kályhát, amikor tudták, hogy ellenfeleik a közelben ólálkodhatnak, de szükségük volt arra, hogy éjszakára tábort verjenek és a tűz mellett melegedjenek. Az ork-katlan legfőbb szerepe a tűz fényének elnyelése volt, ami világosságával elárulhatta volna a sötét éjszakában a táborhelyük hollétét, s így kiszolgáltatta volna őket egy esetleges éjbeli rajtaütéses támadásnak. Másodlagos szerepe - mi szintúgy nem elhanyagolható egy hűvös tavaszi estén - a meleg hosszúidejű megtartása volt.

 

Menü

Szavazás

Tetszett, amit olvastál?
Tetszett
Elment
Olvastam jobbat is
Egyáltalán nem
Lenyűgözött
Nagyon jó volt
Asztali nézet