Justust elbűvölte a csodás ékszer látványa még ily fakó és halvány erejében is. Mikor fia megmutatta neki, mit talált az erdőben, órákig bámulta meredten a talizmánt. Úgy tűnt, mintha elgondolkozott volna régi időkön, mintha emlékeztetné valamire. Hol elmosolyodott, hol pedig szomorú arcát támasztotta meg kezével. De a szeme csak fia kincsét figyelte. Oritlion a hosszú várakozástól elkeseredve, sírva borult apja vállára:

- Apukám! Apukám! Mit csináljak, hogy újra fényeskedjen nekem, mint mikor rátaláltam?

   Kérdezgette könnyekbe borulva Justust. De az apa nem tudta a választ, csak ennyit mondott:

- Fiam, vidd el oda, arra a helyre, ahol találtad. És akkor talán régi fénye újraéled, ott majd megleled a választ.

   Másnap a csendes, aranyos, szelíd gyermek elindult az erdőbe, hogy újra felkeresse azt a helyet, ahol rátalált eme különleges kincsére. A nap még csak felkelőben volt, mikor nekivágott az útnak. Bebarangolta a rengeteget, de nem találta sehol a hatalmas tölgyet. Elmúlt délidő is, mire az éhség eluralkodott rajta, így megpihent egy kis időre, hogy egyen egy pár falatot, majd ismét útnak indult. Az idő pedig egyre csak telt, a Nap is nyugodni készült már, de Oritlion fáradhatatlanul haladt tovább az erdő sűrű rengetege közepében. Csak a csillagok fénylettek az éjben, mikor hazaindult. Felpillantott az égre, hogy a Hold mutassa neki a hazafelé vezető utat, s látta miként vékonyodott el alakja, minek súlyát a sötétség emészti el, mint a fiatalság erejét az időskor. Az erdő széléből faluja határát megpillantva szomorúan zokogni kezdett. Bánat járta át kicsi szívét. De egy kis idő múlva ismeretlen érzés lett rajta úrrá. Szívéről a szomorúságot, mint fátylat lehúzva, megnyugvással fedte be, könnyeit könnyed, meleg szellő szárította fel. S a szellőben egy lágy hang hallatszott, mi ekképp suttogott:

- Miért sírsz? Ne sírj! Ne sírj! ...

   Oritlion hazaérve elmondta apjának, hogy hiába keresett és kutatott, az öreg tölgyet nem találta sehol, mintha a föld nyelte volna magába. És az ezüst borostyánlevél fénye egyre csak halványodott...

   Az éj nem hozott álmot Oritlion szemére. Csak erdei ajándékára tudott gondolni, mi eddig oly sok gyönyörűséget okozott számára, minek fénye most fakó, s halovány, már csak emléke régi ragyogása. Majd eszébe jutott az, mi az erdő azon kicsiny eldugott szegletében történt vele. Felidézte azt a megnyugtató érzést, ami ott érte. A meleg, suttogó szavakat, a szellő lágy érintését az arcán... S ahogy ezeket az emlékeket újra megelevenítette maga előtt, lassan lecsukódtak kis szemei és álomba merült. Pirkadatkor felkelve megpillantotta a Nap első fénysugarait, s elhatározta, hogy miként a Nap felkel az éj után, úgy ő is újra útnak indul egy eredménytelen út után. Összecsomagolta elemózsiás batyuját, s nagy lelkesedéssel nekilátott az újabb útnak. Elindult hát a falújuk melletti rengeteg felé. Mélyen bement az erdő közepébe, hátha rábukkan arra az óriási öreg tölgyfára, aminek tövében rátalált az ezüstmedálra. Számtalan állatot látott miközben a lombok alatt sétált. Szarvasok és őzek egész hada szökellt el előtte. Látta hogyan halmozzák fel az erdei mókusok odúikat élelemmel a téli időkre, s miként etetik és tanítgatják repülni fiókáikat a rengetegben élő énekes madarak. S miközben csodálta az erdő szépségét, szinte elillanni látszott az idő és a Nap lehunyta fényeit a hegyek csúcsai mögött.

   Oritlion a sötét erdőben botorkált. Kereste a Holdat, mi mindig oly tisztán mutatta számára az utat hazafelé. De a hatalmas sápadt óriást sehol nem találta az égen. A sötétség teljesen elemésztette. Az egyetlen dolog, ami valamicske fényt adott számára a kis kezében szorongatott borostyánlevél, de ez a fény is egyre halványabb lett, mígnem kéklő pulzálása teljesen megszűnt. Oritlion egyedül maradt a sűrű sötétségben. Megrémült s futni kezdett. Futott, de ő se tudta merre, oly fekete volt az éj. Egyszercsak elbotlott valamiben, a földre rogyott, s arca az avarba temetődött. Ekkor könnyekre fakadt, de nem a fájdalomtól, hanem a félelemtől. Félt, hisz az erdő ilyenkor furcsa és rémisztő hangokat hallat; a fák susogását a szélben, az ágak és gallyak reccsenését körös-körül a sötétben, vadállatok s rémisztő teremtmények hangját. Keservesen zokogott. Apukája járt az eszében. Szeretett volna most vele lenni, mert mellette nem fél semmitől.

   Mikor könnyei miatt kezébe temetett arcából felnézett, mintha egy alakot látott volna mozogni a sötétben. Először megijedt, de újra érezni kezdte azt a furcsa megnyugtató érzést, mit akkor, amikor a kudarctól elcsüggedve búslakodott. Majd újból hallani vélte azt a suttogó hangot a fák közül:

- Mitől félsz? Ne sírj! Ne sírj! ...

   A hangot még hallotta, mikor egy kis fénypontot pillantott meg, majd még egyet, aztán még egyet, s egyre többet és többet, mígnem már Oritlion látni nem kezdte a fényben a fák lombját is. Közelebb ment hát, hogy megnézze mi az, ami a fényt szolgálja számára. Szentjánosbogarak voltak, mik az erdő apró kis fénylő éjjeli lámpásai. Eme apró kis fáklyák százai fénylettek neki a holdfény nélküli sötét éjben. Oritlion egy darabig még sírdogált, de kis idő multával teljesen megnyugodott, s fáradtság nyomta el őt. Ledőlt az egyik közeli fa tövébe, összekuporodott, majd elaludt.