MENÜ
   Ez egy rövidke részlet a Nesielis című regényemnek második epizódjából, amely a Remény címet viseli. Minden kedves olvasónak jó olvasást és kellemes szórakozást valamint időtöltést kívánok! Továbbá kérnék minden kritikusszemű látogatót, hogy nyílvánítsák ki véleményüket a vendégkönyvben...
 
Ernil Berenion Hirvaer
 
 
 
 
 

Láz, fájdalom, és víziók

 

   Az ifjú Nesielis teste lázban égett. Elvesztett szerelmén és szerettein merengve, önmagát hibáztatta minden eddigi tragédiáért, ami csak történt vele. Nem törődött semmivel, mikor útnak eredt falujából, mit Dagnírguruth bosszúja teljesen felperzselt, és sötét hadserege pedig, megmaradt romjait is porig rombolta. Egyáltalán nem figyelte és még csak nem is érdekelte, merre viszi őt az út. Csak annyit tudott, hogy teste remeg a láztól, és átázott gúnyája nem ad neki oltalmat a cudar idő elől. Rettenetesen fázott, de még csak egy rövidke időre sem állt meg, hogy tűzet gyújtson, és mellette egy kissé felmelegedjen miközben pihen. Mert bizony nagyon fáradt volt. Napok óta nem aludt rendesen, nem tudta kipihenni magát már több hete, és Evlyn halála óta rémálmai is folyamatosan gyötörték.

   Véget akart vetni szenvedéssel teli életének. A láz, a hosszú út, mit fekete unikornisán, Tuoron megtett ez idáig a szakadó, jéghideg őszi zivatarban, teljesen kimerítette. Betegségének súlyossága odáig elharapódzott, hogy már víziók és látomások gyötörték. A múlt emlékképei ötlöttek a szemei elé. Látni vélte önfeláldozó szerelmét, Evlynt, amint a fák közt suhan. Érezte vigyázó és óvó tekintetét, amint végigkíséri őt egészen önsanyargató útja végéig. Hallott tündedalokat, mesés énekeket, miket kedvese is gyakran énekelt neki egykoron. Ezek a kellemes dallamok hoztak számára valamelyest megnyugvást, valamint csitították zaklatott elméje zavaros gondolatait. De mindez pusztán csak egy rövidke kis időre történt így.

   Kimerültsége végül lekényszerítette csodálatos táltosa hátáról. A földre zúgott és paripája az avarban húzva továbbvonszolta őt. Megbékélve önmagával, s mégis meghasadva gondolataiban várta a mihamarabbi halált. Ám a hátát verdeső kövektől és gyökerektől elszenvedett fájdalom, és néha-néha, még eszméleténél felötlött látomások, továbbra is kísértve őt, nem hagyták nyugodni. Egy csodálatos teremtényt látott, amint lassacskán fölé hajolt, leguggolt hozzá az avarba, finoman megérintette őt, felemelte fejét, az ölébe helyezve azt, és lágy hangon megszólította őt:

- Gwestain! Gwestain! Maradj velem…

   Majd lehunyta szemeit. Ereje elhagyta teljesen, és a lázas betegségtől kimerülten elvesztette eszméletét. Mikor ismét képes volt kinyitni szemeit, ismeretlen helyet látott maga körül. Alakokat látott mindenütt. Arc nélküli személyek ették körül. Szóltak és beszéltek felette, de nem értette egyetlen szavukat sem. Olyannyira legyengült volt, hogy nem volt képes felfogni a szavak és mondatok jelentését. Mormogás és duruzsolás zaja jutott csak el füléig, mik a sziruettek árnyvonalaitól érkeztek. A láz pedig még mindig perzselte őt belülről, és ettől igen erős fájdalmai is voltak, mint testében, úgy végtagjaiban is. Persze ezek a sajgó érzetek nem csak ettől jelentkeztek benne. Egész testében érezte őket, hisz Tour a kemény földön vonszolta őt, át mindenen. Eltelt pár óra, egy-két nap, de tálán még egy teljes hét is mire teljesen magához tért. Az idő múlását csak onnan vette észre, hogy a végeláthatatlan viharos felhőtömeget most kellemesen simogató őszközépi napsütés váltotta fel az égen. Kinyitotta szemeit és körbenézett.

   Gyönyörű volt a hely, ahol felébredt. Hófehér, puha, vetett ágyban feküdt. Teljesen új öltözetet kapott. Ruhája tiszta volt, és olyan csodás, akár a királyoké és utódjaiké; bársonyos puhaságú, finom anyag, ezüstös és aranyszínű fonatokkal feldíszítve. Amint kábán tekintgetett a szoba egyik sarkától a másikig, egy árnyat pillantott meg maga mellett. Hirtelen megriadt, de hamari riadalma ugyanolyan gyorsan lett semmivé, mint amilyen gyorsan jött. A padlózaton, ágya mellett elnyúló körvonalak egy gyönyörűséges tündelány árnyai voltak. A tünemény arcán aranyos mosolyával, kedvesen így köszöntötte őt:

- Légy üdvözölve minálunk, Gwestain!

- Hol vagyok? Mi ez a hely? - szegezte kérdéseit a kábulattól zavartan Nesielis a tüneménynek, hisz még mindig nagyon beteg volt - És ki vagy te, tündéknek szép arcú leánya?

-  A helyet, hol magadhoz tértél végre, és most is magad körül látsz, a Zöldellő rengetegbéli Tündehonnak nevezik. Itt Sael Godhel, a bölcs az úr, s ő igazgatja a tündék népét, és vezeti őket ezen erdő szegletében. - majd kis időre megállt beszédében, de csak addig, míg a fiú homlokán lévő gyógyvizes borogatást kicserélte; majd folytatta mondandóját - S ki ápolt téged mindezidáig, s ezután is, míg fel nem épülsz; engem, az Estel néven szólíthatsz nevemen kedves Gwestain.

-  Hogyan kerültem ide? Semmire nem emlékszem! - s lassan, lázas fájdalmától eőtlenül, felemelt kezét fejéhez - Csak emlékfoszlányok maradtak meg előttem. Ködös képek a lezuhanásomról, és az utána történtekről, mik kuszák és kaotikusak. Hol vagyok?!

-  Pihenj, Gwestain! Pihenj! Ne beszélj sokat. Ne erőltesd meg magad, kérlek. Meg kell még erősödnöd. Magas láz gyötört napokon keresztül. Igen, ily nagyon beteg voltál már akkor is, mikor rád találtam és idehoztalak. Ruháid teljesen át voltak ázva s fagyosak voltak, akár a kristálypatakok a tavaszi jég rianásakor. Vacogtál a hidegben. Tested oly rideg volt, akár az erdei kövek őszvégen. De mindenről tudni fogsz, idővel. Most azonban pihenj vissza kérlek!

   Azzal Nesielis egy kissé megnyugodva visszadőlt az ágyba. Behunyta szemeit és ismét mély álomba szenderült. Mindez alatt Estel volt, ki őrizte álmait. Gyógyvizes borogatást tett homlokára és zúzódásait is ugyanilyenmód kezelte. Finoman lágy, dallamos hangon énekelt neki a tündék csodás költeményeiből. Hangja olyan volt, akár egy komponált zenemű. mintha egyszerre szólalt volna meg benne a hegedű, a hárfa, és a citerák hangja. Köztudomású, hogy a tündék családjában nem volt olyan tünemény, ki ne tudott volna szépen énekelni. De Estel hangja mindjükét túlszárnyalta, s méltán volt kiváltképp gyönyörű. Beleszeretett volna bármely emberfia a hangjába, ha csak meghallotta volna azt. S énekénél, csak szépsége kelhetett harcra. Lágyajkú tünemény volt. Szemei csillogtak, akár a tenger káprázatos kékségében pompázó gyémántok. Vörösesbarna haja úgy omlott vállára, mint fátyol a menyasszonyra esküvője napján, s érintése finom volt, akár a selyem. Még ha sürgött is, mindig kecsesen mozgott, mint ahogyan egy őzgida teszi a háborítatlan rengeteg mélyén.

   Nap-nap után, éjjel s nappal ápolta Nesielist, ki így egyre inkább kezdett erőre kapni. Ám a fiú, Estellen kívül, senki mást nem látott a tündék családjából mindezidáig. Bár az is igaz, és megjegyezhető gondolat, hogy lábadozása alatt nem volt túl sokat ébren. Állhatatos ápolója sokáig kezelte lázát, mire sikerült testének hőjét leszorítania a normális határok keretei közé. Talán két, de az is lehet, hogy három hét is bele tellett, mire Nesielis olyannyira felépült, hogy képes volt elhagyni az ágyat. Ám ez idő alatt sokat kérdezgette Estelt.

-  Hogyan kerültem én erre a helyre, ezen szoba falai közé?

-  Az erdőnk peremén haladtál azzal a különleges teremtménnyel, mikor megpillantottalak a távolból. - kezdett bele Estel a történtek elmesélésébe - Sokáig figyeltelek a fák közül, hisz oly furcsán baktattál. Elgyötörten, élettelenül meneteltél előre. Egyszer sem mozdítottad meg a gyeplőt, se jobbra, se balra. Hagytad, hogy táltosod döntsön helyetted, s rá hagyatkoztál, merre vigyen. Hagytad, hogy ő döntsön helyetted az irányt illetően. Népem egésze tiszteli ezen unikornisok mindegyikét. S bár sokat tudunk róluk, még egyszer sem láttuk azt, hogy bármely ember is képes lett volna megülni a hátán. Minden egyes cselekedeted, valamint az, amit tudtodon kívül tettél felkeltette a figyelmemet és érdeklődni kezdtem irántad. Nem tudtam mi lesz az, mit tenni fogsz következőleg. Így utánad szegődtem. Szorosan nyomdokodban jártam mindvégig. olyannyira elgyötört voltál, hogy mikor vígdallamú tündedalokat énekeltem néked, még arra sem figyeltél fel. Pedig ilyenkor a legtöbb vándor keresve kutatja, vajon merről jő a hang, mit hall. És akadnak néhányan, kik mikor fülük üti a hang, megállnak egy kis időre, vagy éppen hanyatt dőlnek egy öreg fa árnyas tövében. Szemlélik a lombok és levelek között cikázva átkúszó fényszilánkokat, miközben mosolygó arccal fekve pihentetik megfáradt lelküket.

-  Tour! - riadt fel Nesielis - Mi történt Tuorral? Őt hol találom?

-  Paripádnak semmi baja. Mint azt már mondottam is az imént, a tündék népe mély tisztelettel adózik a fekete unikornisok pompájának és erejének. Jelenleg is legkiválóbb lovászunk és istállómesterünk gondozása és felügyelete alatt áll. Miatta felesleges aggódnod. Nem úgy saját magad épsége miatt. Önnön egészséged megromlása miatt miért nem aggódtál ily mértékkel? Meg is halhattál volna oly nagyon átfagytál! Milyen megfontolásból nem törődtél ezzel?

-  Ha mindazok a csapások sújtottak volna téged, mint én engem, akkor te sem cselekedtél volna másképp szép arcú tünde.

-  Kérlek Gwestain, szólíts engem nevemen!

-  Bocsásd meg kérlek, de oly kába voltam, és erőtlen, hogy képtelen voltam azt elmémbe vésni, mikor említetted nékem. Elárulnád újra nevedet, kérlek!

-  Idehaza népem az Estel névvel illet.

-  Estel… - mélázott el egy kis időre az ágyában rekedt ifjú - …Remény! Találó név ez néked, ki reménnyel telve szemléled eme fűszáléltű, halandó ember lábadozását. Hisz ha figyeltél engem, akkor már régestelen régtől fogva tudnod kellene, hogy meghalni jöttem ezen rengetegbe.

-  Meghalni Gwestain? De hisz még be sem végezted sorsodat.

-  Mért hívsz folyton ezen néven: Gwestain? És vajon mit tudsz te az én végzetemről?

 

Menü

Szavazás

Tetszett, amit olvastál?
Tetszett
Elment
Olvastam jobbat is
Egyáltalán nem
Lenyűgözött
Nagyon jó volt
Asztali nézet